Robert Baden-Powell

London egy forró júliusi napon. A King’s Club csöndes és díszes ebédlőjében egy fiatal ezredes fog hozzá reggelijéhez. A másik asztalnál a hadügyminiszter segédtisztje készült helyet foglalni, miközben találkozik kettejük tekintete. A segédtiszt elveszti angol hidegvérét, és rátámad az ezredesre:

Baden-Powell ezredes, hát ön nem Indiában van?
Amint látja, itt vagyok – válaszolt a kérdezett minden zavar nélkül.
Én pedig éppen most küldtem önnek táviratot Indiába. A miniszter, sürgősen beszélni akar önnel.
De legalább befejezhetem a reggelimet?
Azt hiszem, hogy nem, uram.

Negyedóra múlva Robert Baden-Powell vigyázzállásba vágta magát Wolseley lord előtt, akitől őfelsége Nagy-Britanniájának minden hadserege függ. A karos- székben ülve a miniszter egy darabig nézte a fiatal tisztet, majd váratlanul kiböki:

Azonnal Dél-Afrikába kell utazni.
Értettem tábornok úr.
El tud indulni jövő szombaton?
Nem, tábornok úr.

A szemöldök fölött ránc jelenik meg:

És miért nem?
Mert szombaton egyetlen hajó sem indul. Ha gondolja, elindulhatok pénteken.

Három nappal később a Dyottar Castle gőzhajó már Fokváros előtt pöfögött. A hídon katonasorok álltak harcra kész tartásban, s fölhangzott God Save the Queen. A hajó orránál Robert Baden-Powell röviden elbúcsúzott két testvérétől, akik kikísérték. Utána megtapogatta a belső zsebében lapuló borítékot, mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy még mindig ott van: erre a téglalap alakú papírra volt fölírva az ő küldetése, talán az egész sorsa. A dél-afrikai angol gyarmatokon háború készülődött Transvaar és Orange of Boers ellen. A hadügyminiszter parancsa értelmében, amelyet a fiatal ezredes magával vitt, az északkeleti határ parancsnokává nevezték ki. Ez a határvonal jelentette Becsuana és a Boer terület közötti válaszfalat. Neki az volt a feladata, hogy védőállásba helyezkedjen, és minél több ellenséget vonzzon maga felé, hogy az északkeleti határvonalon kifejlődhessen az angol ellentámadás.

A tankok tompa hangja

Október. Baden-Powell egy kis csapat katonával Fokvárosból Mafekingbe, a fontos vasúti gócpont felé tart. Úgy döntött, hogy ott üti föl főhadiszállását.
Október 4. Az ezredes fegyverbe hívja az önkénteseket. Az angol egyenruhát viselő mefekingi fehér és fekete bőrű katonák száma eléri az ezret.
Október 5. A távolból tompa ágyúdörgés hallatszik. Szabad szemmel is jól kivehető a robbanások után a tiszta égbolt felé emelkedő fehér füstgomolyok.
A boer csapatok egyre jobban közelednek. Minden jel szerint támadást indítanak Mafeking ellen. Baden-Powell megparancsolja, hogy az innen távol eső Fokvárosba induló utolsó vonatra szálljanak föl a nők és a gyermekek. Gyorsan levelet ír anyjának: „A mintegy hétezer embert kitevő hadosztály háromsoros állásba helyezkedik alig 15 kilométerre tőlünk. Jól el vannak látva ágyúkkal. Várjuk a támadást. A polgárokat fölkészítettem a védelemre, fölfegyvereztem a férfiakat, és megerősítettem a várost. Az ország másik részére küldöm a nők és gyerekek nagyobbik részét, mert föltételezem, hogy bombázni fogják a várost. Most hadgyakorlatot fogok tartani, hogy az emberekkel begyakoroltassam a város védelmét.”
Október 9. A titkos szolgálattól rejtjeles távirat érkezik: „Nagy eső kilátásban. Vigyázzatok a szénára”. Ez azt jelentette: „Támadás éri a városotokat is, legyetek készenlétben”. A boerok tábornoka, Cronje fölszedte a hadisátrakat, és megindult Mafeking felé.
A kis város egy domb árnyékában fekszik. A domb, a Cannon Kopje egészen a Molopo folyóig lenyúlik. Védőgátak veszik körül a lőszerraktárt, a vasúti gócpontot, ahonnan sínpár indul ki Johannesburg és Pretoria felé. A vasút mentén helyezkedik el a katolikusok temploma és zárdája, s egymás után sorakoznak a fehérek cinezett bádoggal borított házai, a körülöttük élő négerek vörös téglából emelt otthonai. Baden-Powell ide összpontosította a nyomorúságos tüzérséget, hogy négy kiságyúval és hét gépfegyverrel elállja az ellenség útját. Egész sor óvóhelyet építtetett és riasztó berendezéseket állított föl. Bombatámadás esetén gyorsan visszahúzódhatnak.

Szörnyű játék

Cronje tábornok hadserege (9000 ember, hét korszerű mezei ágyú, kilenc Maximus gyártmányú gépfegyver) támadásba lendül a város ellen. A bombázás egész nap tartott. A végén Cronje egy gyorsfutárt küldött, aki a város parancsnokával akart beszélni. Robert előlépett a védővonalból:

A főparancsnokunk kéri, hogy a város egy órán belül adja meg magát – hallja a fenyegető hangot.
Miért? – kérdezi Robert higgadtan, és máris hátat fordít.

A válasz meglepi Cronjét. „Egy ilyen bombázás után nem adják meg magukat? Hát hányan lehetnek?” teszi föl magának a kérdést.
Tisztjeivel tanácskozik. Másnap reggel kellene támadást indítani, de sokan tétováznak. Semmit sem tudnak a Mafekingben állomásozó csapatokról és tüzérségről, és senki sem akar fölösleges vérontást. „Jobb, ha várunk néhány napot, hogy felmérjük az angol erőt”, dönti el Cronje.
Robert Baden-Powell pontosan ezt is akarta. Még azon éjszakán elkezd blöffölni, hogy félrevezesse az ellenséget, és elhitesse vele, rosszak a kilátásai. Csapatait a védővonal egyik végéről a másikra vezényli, és minden alkalommal nagy tüzet gyújtat. A felderítő csoportocskákkal egészen az ellenséges vonal közelébe lopakodik, és dinamitot helyez a földbe. Reggel a boer csapatok ébredése után egymás után robbantja fel a dinamitot, hogy azt a benyomást keltse Cronjéban, hogy az egész terület alá van aknázva.
Néhány napon keresztül Mafeking környékén kisebb erőpróbákra kerül sor. A boer járőrök itt-ott támadnak, de az angolok gyorsan visszavágnak, s ez pánikot kelt az ellenségben. Egy hét múlva Cronja arra a meggyőződésre jut, hogy igen jól fölszerelt hadosztállyal áll szemben, nem érdemes hát támadnia, hanem inkább a külvilág elől elzárni a várost.
Robert győzött az első menetben. De most bátran és kiapadhatatlan fantáziával kell folytatnia a szörnyű játékot: a lehető legjobb ki kell használnia azt a kevés tartalékot, amellyel rendelkezik, félrevezetnie az ellenséget az életképesség és a rendkívüli harci tevékenység állandó fitogtatásával. Cronje ágyúi pusztító erejűek, de Baden-Powell a magáéival odalövet, ahová akar. Hangtölcséren adja ki parancsait, hangja egészen a boer vonalakig elhallatszanak. Hamis utasításokat ad, éjszaka pedig, amikor az ellenség tüzet nyit, az ágyúk teljesen jelentéktelen célokat találnak el: kimeszelt falakat, kőrakásokat. Nagyszámú őrjárat észlelhető, de a többségük nem más, mint egyenruhába öltöztetett karó.

„Amit ön tesz, hülyeség és hiábavaló dolog”

Egy karbidot szállító utazó kereskedő is belekeveredik a mafekingi háborúba. Tűzszerészek segítségével Robert egy karbidüzemelésű fényszórót barkácsolt, és az éj leple alatt tizenkét különböző helyről világító rakétákat lőtt ki, hogy megvilágítsa az ellenséges frontvonal különböző pontjait. A műveletet több éjszakán keresztül megismételte, s ebből a boer tisztek arra következtettek, hogy az angoloknak egy tucat világító rakétájuk van, amelyekkel egy éjszakai támadás estén meg tudják világítani a terepet. Ezért több hónapig vártak a támadással.
A meleg éjszakák arra voltak jók Baden-Powellnek, hogy megerősítse a védőállásokat és kiszélesítse a lövészárkokat. Ezáltal sikerült mintegy 30 méterre megközelítenie az ellenséges hadállást: innen majd válaszolhat az ágyúzásra a saját kis tarackjaival és kézigránátokkal. Ha ezek elfogynak, akkor úgy pótolja őket, hogy konzervdobozokat megtölt dinamittal, és rakétakilövővel juttatja őket az ellenséghez. Még gránátágyút is fabrikál. Egy régi mozdony kéményéből.
A tisztek ebédlőjének bejáratánál az ezredes kiáltványt helyezett el: „Ha látjátok, hogy a körülmények gyors beavatkozást követelnek, ne várjatok parancsra. Aki nem tévedett még soha, az soha semmit sem tett. A bátorság és az elszántság a tévedést sokszor sikerré változtatta.”
Múlnak a napok. Mafeking védelmezői minden nap az eget szemlélik abban az irányban, ahonnan az erősítésnek kellene érkeznie. A lőszer napról napra fogy. Egy kapitány, aki a végelláthatatlan ellenállás miatt elveszítette idegeit, egy napon berontott az ezredes tábori barakkjába:

Uram, amit ön tesz , az hülyeség és hiábavalóság. Ha az ellenség megtámad bennünket, tíz perc alatt végünk.
Pontosan ezért fogunk győzni, kapitány úr – válaszolta hidegvérűen Baden-Powell -, mert az ellenség nem fog megtámadni bennünket.

Az idő tájt mindenekelőtt gyors információkra volt szükségük: azonnal tudniuk kellett, hogy a város melyik pontján végeznek a boérok csapatösszevonásokat, hogy villámgyorsan oda lehessen összpontosítani a védelmet. Baden-Powell ezt is megoldotta. Fölállított egy „speciális hadtestet”, amely 10-17 év közötti gyerekekből állt. Egyenruhába bújtatta őket, és ők lettek a hírszerzők és parancsvivők. Mindenki megcsodálta bátorságukat és hősiességüket, amellyel hónapokon át ellátták feladatukat. Amikor Mafekingben elfogyott az erődítmények, illetve a városnegyedek közötti belső levelezéshez szükséges bélyeg, Baden-Powell újat nyomatott: a királynő arcképét egy kis címke váltotta fel ezzel a felirattal: „Mafeking ifjú hírszerzői”.

A világ Mafekingre tekint

December 18. Az ostromgyűrűbe zárt városban a helyzet a következő: 1074 fehér férfi, 229 fehér nő, 405 gyermek, 7500 fekete bőrű bennszülött. A két hónapja és 5 napja tartó ostrom óta 23-an vesztették életüket, és 53-an sebesültek meg. Az ostromoltak legjobban, élelemben s fegyverben szűkölködnek. Más ad nekik erőt az ellenálláshoz: a világ szeme rájuk szegeződik. Egy hihetetlen tájékoztatási rendszer hatol át minden nap az ostromzáron, és mindenfelé híreket továbbít Mafekingből. A postagalambok, a bennszülöttek nyakába akasztott amulettek, amelyek valójában híreket rögzítő papírdarabkák sztaniolba burkolva, a vasút mellett húzódó távíróvonal, amelyet újra meg újra összekötnek, ha boérok egy-egy robbantáskor megszaggatják, a védőknek segítségül szolgál, hogy London közvetítésével igazi haditudósítást nyújtsanak az egész világnak. A hírek napvilágot látnak az újságok hasábjain. Az egész világ tud a hihetetlen ellenállásról Mafekingben. Szinte már sportfogadás tárgyává válik: meddig bírja még Baden-Powell?
Az ezredes mindenfajta kezdeményezést kitalál, hogy „fönntartsa az erkölcsöt”. Kinyomtatja a Mafekingi Újságot, a fejléc alatt a következő mondattal: „Megjelenik minden nap, ha az ágyúk megengedik”. Megegyezésre jut boérokkal, és a vasárnapot „tűzszüneti nappá” nyilvánítja. Ezen a napon krikett-turnékat bonyolítanak le, hangversenyre és népi táncra is sor kerül. A két fél kölcsönösen figyelmezteti egymást a nemzeti ünnepekre, és ilyenkor „tűzszüneti pótnapot” hirdetnek ki.
Karácsonyra kétnapi tűzszünetben egyeznek meg. A boérok hosszú és szomorú dalaikat éneklik táborukban. Mafekingben a katonák részt vehetnek az éjféli misén, amelyet Ogle atya mutat be a kicsiny kivilágított kápolnában. A protestáns istentiszteletet délután tartják. Ezt követi a sportverseny. A zenekar ezúttal nem tud hangversenyt adni, mert a boérok egyik gránátja telibe találta a hangszerraktárt.
A következő hónapokban rajtaütések, hadicsínyek jellemzik a hadiállapotot, és a nagy éhínség.

Eloff támadása

Április. Londonban Viktória királynő táviratot diktál Baden-Powell részére: „Bizalommal teli csodálattal követem türelmes és állhatatos védekezésüket, amelyet olyan bátran visznek végbe az ön ötletekkel teli parancsnoksága alatt”. A távírógép továbbítja a királynő szavainak jeleit, miközben Mafeking eddig nem látott bombatámadások helyszínévé válik. A boérok erősítést kaptak, és szőnyeg-bombázást hajtanak végre. Súlyosan megrongálódik a kórház s a nők tábora is.
Május 12. Sarel Eloff, a boérok megerősített katonaságának tábornoka 900 ember élén támadást indít. De nem a boérok sorakoznak fel mögötte, ők nem helyeslik a nyílt támadást, hanem az utilandersek, a kalandor kincskeresők, akik bőséges zsákmányban reménykednek. A 900 fős egység átkel a folyón, és az éj leple alatt eljut az első kis erődítmény lábához, amelyet szögesdrót védelmez. Pillanatok alatt elfoglalják, még mielőtt az őrök riadót fújhatnának. Az erődítmény mögött a négerek piros házai kezdődnek. Néhány védő föleszmél, és szórványos puskalövések hallatszanak. Eloff úgy látja sikerült a rajtaütés, és elrendeli, hogy mindent dúljanak föl. A központ védelmezésre felállított erődítményecske katonái, akiket meglepett a nagy puskaropogás megadják magukat. A város így szinte ellenállás nélkül a boérok tábornokának a kezére kerülhetett volna, ha követik az emberei. De csak kevesen maradtak mellette. Az utilandersek szétszéledtek a kis erődítmények irányában és a feketék városába, hogy zsákmány után kutassanak. Eloff pisztolyt szegezve tisztjeire megparancsolja nekik, hogy gyűjtsék össze az embereket. Fél óra múlva még nincs semmi eredmény: körülötte csak egy kis csoport katona sorakozik, kevés ahhoz, hogy megtámadja a város központját. Baden-Powell kaszárnyája így időt nyert, hogy fölébredjen, fölfegyverkezzen és megszervezze az ellentámadást.
Az ellenség által elfoglalt városnegyedeket sáncrendszer veszi körül. Robert, emberei élén haladva, bezárja az ellenség köré vont gyűrűt. A támadóknak védekezniük kell. Tizennégy órán át hallatszik a lövöldözés, lángok emelkednek magasba, pusztítják a várost. A betolakodók veszítenek. Pirkadatkor a megmaradtak magasba emelt kezekkel lépnek elő a füstből. Száznyolcan vannak. Közöttük van Eloff is, akit a főparancsnokhoz vezetnek.

Jó estét, Eloff – üdvözli Baden-Powell, és kezet nyújt neki. – Éppen jókor érkezett. Mindjárt vacsorázunk.

A természet szemlélése a jövendő élet reménységét kelti föl bennünk.
W. Herschel, csillagás

Megszabadulás a 217. napon

Két nappal később a távolból ágyúdörgés hallatszik. Az angol Lord Roberts csapatai közelednek, hogy felszabadítsák a várost. Most Mafeking védői lendülnek támadásba: váratlan kitöréssel megtámadják a boérok állásait, oroszlánként küzdenek, amíg (a vadnyugati filmekből ismert módón hasonlóan) fel nem harsan a síkságon a katonaság érkezését jelző kürt. Az árkok maradványai között összeölelkeznek a támadók és a védők. Mindez az ostromzár 217. napján történt.
Azon az estén kivilágították a várost: a lámpák fénye remegett az enyhe szélben, az utcákon győzelmi dalokat énekeltek az iskolás gyerekek. „Amikor a győzelem híre eljutott Angliába – írta Winston Churchill -, London utcái áthatolhatatlanná váltak a tömeg miatt, a hazaszerető lelkesedés folyamata elárasztotta a várost gyermeki, őrjöngő, kielégíthetetlen örömmel, ami következőkben nem fog megtörténni egészen az első világháború befejezésének éjszakájáig.”
1900. május 16-át írták ekkor. Miután Robert Baden-Powell 43 éves korában tábornokká léptették elő, bekerült az angol legenda hősei közé. Ő lett a brit hadsereg legfiatalabb tábornoka.
Ennek a 217 napnak a gondjai és fáradalmai teljesen felőrölték testi erejét. Egészsége összeomlott. Az orvosok szigorúan megparancsolták, hogy térjen vissza Angliába, és hathónapnyi pihenést rendeltek el neki.
Londonban mindenfelé örömujjongással fogadták. VII Edvard király, Viktória királynő utódja személyesen adta át neki a Brit Királyság legmagasabb kitüntetését. Baden-Pawell igen fásult arccal mosolygott az őt üdvözlő tömegre és visszavonult édesanyja nyugodt otthonába.
Ezekben a napokban egy szomorú látvány hangolta le: a fiatalok ott bolyongtak az utcákon, szemtelenül és kötekedően. Elbeszélgetett e jelenségről néhány barátjával, és szomorú tényről értesült: Angliában a mintegy kétmilliós létszámú 10 és 17 év közötti fiatalnak a többsége fáradt, erkölcstelen, és eszmények nélkül él. Életük kudarcba fulladt, mert senki sem gondoskodott róluk. Baden-Powell nyugtalanul kérdezte: „Ez lenne az új nemzedék?” És visszagondolt a mafekingi gyermekekre, kalandos és hősies tetteikre.
1903. Miután visszanyerte egészségét, Baden-Powellt kinevezték „az angol és az ír lovasság főfelügyelőjének”. Elismerésnek számított ez a megtisztelő cím.
Még abban az évben meghívta William Smith, a Boys Brigades alapítója a szervezet egyik gyűlésére. „Tudom, hogy foglalkoztatják a fiúk problémái, akárcsak engem. Vessen egy tekintetet az én szervezetemre.”
Baden-Powell végignézte a kiskatonák egyik látványos felvonulását. A jó szabású egyenruhába öltöztetett fiúk villámgyorsan engedelmeskedtek vezetőik vezényszavainak. William Smith ott állt mellette: – Mit szól hozzá? Vajon nem ez a legjobb módja annak, hogy fölkészítsük a polgárokat a holnapra?
Baden-Powell elgondolkodott, majd megrázta a fejét. A felvonulás után félrehívta Smith-et:
– Ha megengedi, én másként vélekedek. Ez a fegyelem túlságosan formális, túlságosan katonai. A gyerekek, azok gyerekek. Nekik sokkal örömtelibb, közvetlenebb, egyszóval fiatalosabb fegyelemre van szükségük.
Azután arról kezd álmodozni, hogy a kétmillió angol fiatalt olyan ifjúkorral ajándékozza meg, mint amilyen az övé volt: örömteli küzdelemmel, derű fegyelemmel, és a természethez való olyan viszonyulással, amely megerősíti az izmokat, és kordában tartja a vérmérsékletet, folyókkal, amelyeken kenuban kell végighaladni, fölkutatandó erdőkkel, megmászandó hegyekkel és dombokkal, olyan állatokkal és rovarokkal, amelyeket kíváncsian és szeretettel kell megvizsgálni.
Az ő fiatalsága valójában „mesebeli” fiatalság volt.

A jel: hajó veszélyben

„Gyermekkorom legszebb időszaka az angol tengerparthoz fűződik. Volt egy vitorlásunk, amellyel négy testvéremmel együtt bármely évszakban és bármely időpontban vízre szállhatunk.”
Robert mint a legénység legfiatalabb tagja a hajósinasi teendőket látta el. Ő volt megbízva a söprögetéssel, a kötelek rendbetartásával, a bűzlő s a leghihetetlenebb dolgokkal telezsúfolt konyha takarításával.
Warington, a legidősebb fivér fejébe vette, hogy mentési akciókat szervez. „Mi a legkisebbek arra kértük az eget, hogy egyetlen bárka se kerüljön veszélyben”, emlékszik vissza Robert. Egy napon azonban a nagy vihar közepette elhangzott a vészjel: hajó veszélyben! „Felhúztuk a szakadozott vitorlákat, és sietve kihajóztunk a kikötőből. Szörnyű volt a sárga és háborgó tenger látványa. Amikor kiértünk a nyílt vízre, a hullámok minduntalan átcsaptak rajtunk. Akkora hullámokat vetett a tenger, hogy helyzetünk igen veszélyesre fordult, de órák hosszat sikeresen birkóztunk a viharral. Az éj leszálltával Warrington azt mondta: Így legalább majd a kéményből fölszálló szikrák megmutatják, merre van a hajó. Igyekezetünk azonban sikertelen maradt. Amikor visszaértünk a kikötőbe, azt kellett hallanunk, hogy a veszélybe került hajó már órák óta biztonságban van…”
Robert abban az időben csak két sorban tudta leírni a nevét: Robert Stephenson Smyth Baden-Powell, de mindenki csak röviden a „Ste” névvel illette. Mint egy álomkép merült fel emlékezetében az a nap, amikor édesapja Baden-Powell tiszteletes, az oxfordi lelkipásztor és tanár meghalt. 1850-et írtak ekkor, és ő csak hároméves volt. Visszaemlékezett rá, hogy édesanyja, aki egyébként oly bátor volt, azon napon sokat sírt.
Henriett Grace hét gyermekkel maradt özvegy. Legidősebb gyermeke 13 éves volt, a legkisebb alig egyéves.

A mesebéli utazások ideje

A napként melegítő anyai szeretet fényében a gyerekek egészségben és vidámságban növekednek. Soha sincs nyugtuk: futkosnak a mezőkön, birkóznak, vetélkednek úszásban és lovaglásban. Henriett nem ijed meg a karcolásoktól és daganatok láttán. Igen megértő édesanya, de ugyanakkor erélyes és erős is. Ő maga vezeti őket hosszú felfedező utakra, hogy megismerjék az érintetlen természet állatait és növényeit. Mindegyikre rábízta a kertnek egy részét, hogy maga művelje, kapálja, öntözze. Minden gyerek büszkén teszi az asztalra munkájának eredményét, a zsenge termést. Az édesanya kedves mosollyal veszi át John retekjét, Ste salátáját és Warington karfiolját.
A szünidő mindig a mesebéli utazások ideje. „Bárkán fölhajóztunk a Temzén, ameddig csak lehetett – emlékezik Robert -, amíg a folyó olyan sekéllyé nem vált, hogy nem hajózhattunk tovább. Onnan átvittük egy hegyen a fölszerelést és a bárkát, és az ellenkező irányba folyó patakon engedtük vízre. A patak egyre nagyobbá vált, és folyóvá duzzadt. Az Avon folyó volt ez, amely Bath-be és Bristolba vitt bennünket. Utána átmentünk a nagy Severnen, és folytattuk hajózásunk a Vi folyón egészen a Gallesben lévő házunkig… Éjjelenként a szabad ég alatt vertünk sátrat, és magunk főztük meg azt, amit kihorgásztunk”. A Baden-Powellek felhorzsolt térddel, megerősödött izmokkal és tonnányi teherrel tértek vissza a szünidőről. A csomagokat kövek, madártojások, kitömésre váró madarak, herbáriumba való növények és a téli estéken rendezendő egyéb gyűjtemények anyaga töltötték be.
Robert, akit Stének hívtak, sovány és eleven kisfiú volt, megnyerő, intelligens arca mindig érdeklődést tükrözött. Bal kezével rajzolt, jobbal pedig írt. Hamarosan megtanult mind a két kezével rajzolni és írni. Az iskolában nagy tekintélyt szerzett osztálytársai előtt azzal, hogy ismerte a madarakat, a tojásaikat és a köveket. Egyik elemi iskolai füzetének a fedőlapjára egy napon, amikor „gondolkodott”, följegyezte életprogramját:
„Amikor megöregszem, lehetővé teszem majd, hogy a szegények olyan gazdagok legyenek, mint mi. Hozzánk hasonlóan nekik is joguk van a boldogságra. Mindenki, aki átmegy egy útkereszteződésen, egy kis pénzt fog adni a szegény utcaseprőnek, és megköszöni Istennek azt, amit Tőle kapott. Imádkozni kell Istenhez mindig, amikor csak lehet, de mivel nem lehetünk jók csupán az ima által, törekednünk kell arra, hogy mindent megtegyünk, hogy jók lehessünk”.
Nyolcéves volt, amikor ezeket a sorokat írta.

Varázsszavak és a szürke kalap

Robert tizenkétéves amikor ösztöndíjasként bekerül a londoni Charterhouse kollégiumba. Az angol kollégium nem afféle óriási termekkel és folyosókkal ellátott épület, hanem gazdagon díszített kis házak együttese, ahol a gyerekek csoportosan élnek, tanulnak, vagy sportolnak.
Robertnak nem nagyon fekszenek a latin és a görög fordítások, de ragyogóan tudja a természettudományokat, és kimagaslik a sporttevékenységekben. Különösen kedveli a tréfákat. Egy napon, miközben a színházban voltak, s a késlekedő bűvész érkezésére vártak, valaki fölkérte Robertet, hogy csendesítse le a türelmetlenkedőket. Nem kellett neki kétszer mondani. Fölment a színpadra, felgyűrte az ingujjat és bejelentette, hogy érdekes bűvészmutatvány következik. Egy nézőtől kölcsönkéri a kalapját: egy gyönyörű, teljesen új szürke kalapot. Bűvigék és varázsszavak közepette Robert előhúz a zsebéből egy hosszú bicskát, és hidegvérűen, keskeny csíkokra vágja a kalapot. A kalap gazdája majd kiugrik a bőréből mérgében, s közben megérkezik a hivatásos bűvész. Robert zavar nélkül átnyújtja neki a kalap foszlányait, és a nézőkhöz fordul: „A legnagyobb örömmel engedem át a mi bűvészünknek, hogy befejezze ezt az érdekes játékot.” És elillan.
Rendkívül szereti a labdarúgást, és mint kapus idővel nagy népszerűségre tesz szert. „Amikor a fekete mezben és fehér rövidnadrágban – emlékszik vissza egy társa -, új labdával a hóna alatt és a fején hátratolt diáksapkával, megnyílt előtte a tömeg és imádták.” Felnőtt korában Robert ezt írja: „Sokan kérdezték tőlem, mi késztetett arra, hogy gyermekkoromban olyan nagy erőbevetéssel űzzem a labdarúgást. Ezt egy nálam idősebb fiú barátságának köszönhetem. Ő később hírneves hivatásos labdarugóvá vált. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy őrizhettem a köpenyét, amíg ő játszott. Sohasem keltette azt a benyomást, hogy siet, de mégis mindig ott termett, ahova a labda pattant, Emlékszem rá, milyen erélyesen lehordta azt a társát, aki «felnőtt embernek» érezte magát, és kétértelmű tréfákat mesélt. Nagyon megragadott a rátermettsége és a bátorsága.”

Az indiai misszió

1876 májusa. Robert Baden-Powell 19 éves. Elhagyja az iskolát, és megkezdi katonai pályafutását.
Ezekben az években foglalták el az európai nemzetek Ázsia, Afrika és Óceánia nagy területeit. 1880 után olyan nagy méreteket öltött a gyarmatosítási hullám és a gyarmatosítók versengése,, hogy az európai nagyhatalmak 1884-ben a berlini kongresszuson meghozták a „gyarmatosítás szabályait”, hogy megakadályozzák a háborút a gyarmatosító nemzetek között. Ezen a kongresszuson úgy feldarabolták Afrikát, mint egy ünnepi tortát. Az angolok, a franciák, a portugálok és a németek bekebelezték az afrikai területek 80 százalékát. Egy főúri gesztussal Belgium királyának „ajándékozták” Kongót. Hasonló módon osztották fel Ázsiát is.
Angliának elismerték „a gyarmati jogot a nagy India és Afrika azon hatalmas területei fölött, amelyek Egyiptomtól egészen Dél-Afrikáig húzódnak. A század végén Anglia 33 millió négyzetkilométer területű és mintegy 400 millió lakost számláló nagyhatalommá vált.
E hódítások igazolására neves európai tudósok furcsa elméleteket dolgoztak ki „a fehér faj felsőbbrendűségéről”. Ennek értelmében Isten feladatul adta e fajnak, hogy „civilizálja a világ többi részét”. A fehér bőrűeknek tehát az a hivatásuk, hogy a ”szegény bennszülötteket részesítsék a gyáripar és a kereskedelem jótéteményeiben, valamint a rend, az igazság és a jóakarat elveiben”.
Robert Baden-Powell korának a gyermeke. A történelmet könyvekből tanulta meg, amelyek hasonló elveket hirdettek: „Az angolok azt a fajt alkotják, amelyet Isten arra rendelt, hogy igazgasson és uralkodjon” (Seton Kerr, külügyminiszter); „Úgy tartom, hogy mi angolok vagyunk a világ legelőkelőbb faja, és minél nagyobb részét birtokoljuk a világnak, annál jobb az emberiségre nézve. Nekünk kell uralkodnunk fölöttük, a négerek fölött” (Cecil Rhodes, kutató és hódító)
Robert hosszú ideig hisz a fehér bőrűek „civilizáció küldetésében”. Csak a zuluk ellen indított kampány és a Cecil Rhodesszel való személyes találkozás után fedezi fel azt a hatalom- és birtoklásvágyat, amely e „küldetés” mögött rejlik.
1876. december 6. Baden-Powell partraszáll Bombayben. A 13. huszárseregnél kap beosztást, mint hadnagy.
Következik a kiképzés kemény hónapjai. Utána Afganisztán határa irányába küldik, ahol csatlakozik saját regimentjéhez. Ott a helyzet még mindig veszélyes. A 13. huszárseregnek a Khyber-hágót kell felügyelnie, 30 évszázadon át innen ereszkedtek le India hódítói.

A phatanok csapdája

A környező kopár tájat a phatan törzs harcias és elszánt „hosszú szakállú harcosai” lakják. Sárból és szalmából készített házaikban titokban fegyvert gyártanak, s a hegyek rejtekhelyein húzódnak meg. A völgyek mentén ásott barlangjaik kiismerhetetlen labirintusából ki-kitörve támadják az áthaladó karavánokat, vagy pedig a katonák csoportjait. A huszárok őrseinek üldözőbe kell venniük a zsákmányolók bandáit, miközben tudják, hogy mindez halálos játékot jelent: a phatanok kézzel végeznek foglyaikkal. Kimerítő háború ez: elfoglalni egy fennsíkot, kikerülni a csapdát, fölszámolni egy tábort. „Alkonyatkor – írja Baden-Powell – egy kilométerre a tábortól fölállítjuk az őrsöket, egész éjjel minden órában őrjáratot küldünk a környékre. Minden pillanatban támadástól kell tartanunk. A hosszú és hideg éjszakák erőssé és keményé edzenek bennünket.”
Maiwandban a huszárok egy alakulatát megtámadták és lemészárolták. Baden-Powell megtekinti a harcmezőt. Megrendül. „Lovak csontvázai – írja – , lövegekkel teli ládák, kutyák által szétszaggatott emberi holttestek rakásai, mindenfelé szétszórva egyenruhadarabok.”
A pihenés hosszú időszakaiban, amelyeket az ügyeletesség szakít meg, Robert megszervezi katonaéletét. Nem akar távoli családjának a terhére lenni. Az évi 120 sterling zsoldból telnie kell mindenre. „Nem dohányzom. A lehető legkevesebbet iszom. Nincsenek szolgáim és háztartási alkalmazottaim. Szobácskámnak a berendezése egy székből, egy kis ágyból, egy terítővel borított asztalocskából, egy fogmosásra használt pohárból és egy ivóvízszűrűből áll.
Osztagának katonáit elkezdi kiképezni egy félreeső területen. A cél scoutingra, azaz a cserkészésre, a földerítésre való fölkészítés. „Nem volt háború a történelemben – hangsúlyozza -, amelyben ne lett volna rendkívül nagy szerepe a terep előzetes föltárásának.” Az időnkénti hadgyakorlatban osztaga elkápráztató eredményeket ér el a földerítésnek köszönhetően. A katonák úgy kúsznak a füves terepen, mint a kígyók, hosszú ideig állnak mozdulatlanul egy-egy bucka mögött, figyelmesen átfésülik a terepet a sötétben, fejükben minden apróságról „jegyzetet készítenek”, és a végén mindig sikerül meglepniük az ellenséget.

Kémkedés Oroszországban

1886. Miután századosi rangra emelték, és visszatért Angliába, Robertet fiatalabb fivérével együtt Oroszországban küldik megfigyelőként egy nagy orosz hadgyakorlatra. A hadügyminisztérium a titkosszolgálat révén tudomást szerzett arról, hogy Oroszország egy forradalmian új hadieszközzel rendelkezik: irányítható léggömbbel, amelynek a felületére helyezett apró kis világítópasztillák lehetővé teszik az éjszakai háborúzást is, mert nappali fénnyel árasztják el a hadszínteret.
A Baden-Powelleket „hivatalos megfigyelőként” küldik ki, de titokban igazi kémkedést kell végezniük.
Megérkeznek Krasznoje Szelóba, ahol végelláthatatlan sztyeppén folyik a hadgyakorlat. A lelkesedés és az örömujjongás egyik pillanatában Robert otthagyja testvérét a díszvendégeknek szánt helyen, és egy elhagyott léggömböt vesz szemügyre. Fölhatalmazott tűzszerésznek adva ki magát, legközelebbi állásban, üdvözli az őrsöt, és egész éjszaka tanulmányozza a fénykísérleteket. Néhány világító léggömbnek a birtokába is jut, és fölfedezi, hogy azok nem is olyan titokzatosak, mint ahogyan híresztelték.
Néhány nappal később a cár jelenlétében kerül sor egy hadgyakorlatra. A Baden testvéreknek sikerül beférkőzniük az orosz tisztek soraiba. A fénycsóva rájuk esik, így lelepleződnek, s elfogják őket. Az orosz törvény szigorúan bünteti a kémkedést, tehát legkevesebb öt év börtön vár rájuk.
S miközben egy szállóban tartják őket fogva, Robert mindent megtesz, hogy megszabaduljanak: sok pénzt kínál föl egy pincérnek, hogy megszöktesse őket. Próbálkozását siker koronázza: a pincér is kém a németek szolgálatában. Megszöknek, és egy angol hajón elhagyják Oroszországot.

Ütközet a nagy síkságon

1887. A zuluk föllázadnak. Anglia föltartóztathatatlanul hódító útján hét évvel azelőtt foglalta el területüket. Most Dinizulu herceg kezébe vette a szabadság lándzsáját, és a fölkelés szele tűzbe hozta a szavannát. Egy távirat érkezik Baden-Powell századosnak Dél-Afrikába, ahol segédtisztként követi McKean őrnagyot. Együtt kell vezetniük egy 400 angolból és 200 bazutból álló sereget Zuluföld szívébe, ahol a fölkelők az angol parancsnokság szálláshelyét ostromolták.
Baden-Powell sohasen felejti el a nagy síkságon lezajlott ütközetet: négy sor néger, bőrükről visszacsillog a nap, lendül támadásba. A vérszínű pajzsok mintha királyi köntösbe öltöztették volna őket. A fekete emberek énekelnek: lassú, tagolt ritmusú a daluk. „Az Ingonyamát énekelik”, jegyzi meg valaki.
Az ütközet rövid volt. Az angol puskák szitává lőtték a pajzsokat, és megsemmisítették a lándzsákat. Azon az éjszakén keserűség szállta meg Baden-Powell lelkét. A büszke, szép szál harcosok, akik énekelve mentek a halálba, nem lázadók voltak, hanem patrióták. Földjük szabadságáért küzdöttek. És ők angolok vérbe fojtották fölkelésüket, vajon ők, kicsodák? A civilizáció terjesztői vagy pedig zsarnokok?
1895. Az elefántcsontparti angol gyarmatokon (amelyet rövid idő múlva Ghánának neveznek el) fellázad az ashantok törzse.
Afrikának ez a legvérszomjasabb törzse századokon át, terrorizálta a szomszédos területeket. A legyőzött törzseket „hadizsákmánnyá” kiáltották ki. Láncra verve vagy pedig fából készült nehéz igába fogva ezrével terelték a part felé a szerencsétlen foglyokat, miközben lándzsazajjal tartották őket félelemben. A célállomáson az európai vagy pedig az arab emberkereskedők kiválogatták a javát, és tüzes vassal bélyeget égettek a bőrükbe, majd hajókra rakták őket. Az ashantoknak rummal fizettek értük. Utána pedig újra áruba bocsátották a rabokat Arábia és az angol, spanyol és portugál gyarmatok rabszolgapiacain.
1667-től kezdődően az angolok legigázták Elefántcsontpartot, és útját állták az ashantok portyázásainak. 1895-ben azonban a prempeh törzsből származó király, mihelyt a trónra lépett, elkergette az angol kormányzót, harcba hívta másfélmillió lelket számláló alattvalóit a szomszédos törzsek ellen, és újból megkezdte a harcot a rabszolgákért. Palotájának termeiben egy-egy ünnepség alkalmával száz foglyot is legyilkoltatott.

Egy néger és egy fehér bőrű zsarnok

Baden-Powell, akit időközben őrnaggyá léptettek elő, a bennszülött előhad élén partra szállt Coast Castre-ében. Elő kell készítenie a terepet Scott tábornok hadosztályának.
Baden-Powell húsz napon át küzd a dzsungel ellen, hogy elérje a fővárost, Kumasit. A „széles út”, amelynek össze kellett kötnie a várost a tengerparttal, a valóságban igen szűk ösvény volt, amelyet sok helyen megszakított a burjánzó dzsungel. Machetével, bozótvágó késsel szélesítették ki az utat, amelynek peremén a kúszónövények, a pálmák és a különböző óriási fák igazi zöld falat képeztek. A rovarok felhői követték a katonákat, izzadt bőrükhöz tapadtak, s azt a látszatok keltették, mintha a katonák tüskékkel lennének tele.
Már kétnapi járásnyira voltak Kumasi előtt, amikor az ashantok egy csoportja fehér lobogót lengetve közelített feléjük: a prempehek törzse kész megadni magát.
1896. január 20. A bennszülött csapatok, Baden-Powell el az élükön, négyszöget alkotva várják a fővárosban a meghódolt király látogatását. Az uralkodó déltájban jelenik meg. „Óriási, csúnya szerecsen, kék pöttyös tunikába bújva – írja róla Baden-Powell. – Mágikus amulettet nyalogat, mintha nyalóka volna. Karját és fülcimpáit emberi csontok díszítik. Egy óriási napernyő alatt lépdel, amelyet egy szolga tart fölötte. Lassú léptekkel áthatol a négyzetet alkotó osztag falán, és remegve letérdel a porba. A békéltető küldetés ily módon fegyver igénybevétele nélkül zajlik le. Nem sokkal később hazaindultam Angliába alezredesi kinevezéssel a zsebemben.”
Még abban az esztendőben vissza kell térnie Afrikába egy hadosztály élén, amelyet a MaTabela törzs ellen vetettek be. Küldetése befejezésével találkozik Cecil Rhodensszal, az egyik legbüszkébb és legkegyetlenebb angol „konkvisztádorral”.
„Részben próféta, részben pedig kalandor volt. Kielégíthetetlen ambíció sarkallta, és lebecsülte a négereket, mint alsóbbrendű fajt. Szilárdan meg volt győződve róla, hogy az angolszász faj hivatott a világirányításra. Azokhoz a furcsa zsarnokokhoz hasonlított, akik a harmincas években uralkodtak Európa fölött: Hitlerhez, Mussolinihoz és Sztálinhoz.”
A négyszemközti beszélgetés ezzel a gátlástalan, gőgös, hatalomvágyó és pénzsóvár emberrel Baden-Powellben ellenszenvet váltott ki, és szinte magánkívül kérdezi: „Ezek lennének a civilizáció terjesztői?”
1899. Megkezdődik a dél-afrikai háború. Jellegzetes gyarmati háború ez. Az egyik oldalon a boérok, a holland gyarmatosítók leszármazottjai támadnak a négerekre, mint valami fenevadakra, a másik oldalon pedig az angolok lépnek föl, hogy meghódítsák Orange-ot és Transvaalt, mert ott aranybányákat tártak föl.
Ez a hosszan tartó háború hoz világhírnevet Robert Baden-Powellnek.

Égető gond: kétmillió fiatal

Mafeking után Robertet nemzeti hősként emlegetik. Egyike azon kevés katonatiszteknek, akik nem ismernek vereséget. Minden angol tudja nevét, ismeri kalandjait és derűs egyéniségét. A fiatalok eszményképükként tisztelik, ezerszám fordulnak hozzá levélben, aláírást, tanácsot, véleményt kérnek tőle.
Mint a lovasság főfelügyelője Baden-Powell beutazza Európa nagy részét. Meg akarja ismerni a francia, német, osztrák és olasz lovasiskolát. Angliába való visszatérése után megalapítja „Nagy-Britannia Lovasiskoláját”, újságot indít a lovasságnál szolgáló katonák számára, kézikönyvet ír, és átszervezi a tisztképző iskolákat.
Lelkét azonban sokkal nagyobb gond gyötri: Angliában kétmillió fiatal vár arra, hogy valaki értelmet adjon életének.
Európai körútja folyamán a legkorszerűbb oktatási módszerekkel és pedagógusképzés módozataival ismerkedik. Eszmecserét folytat szakértőkkel és tudósokkal. Parázs vitába keveredik William Smith-szel, Boys Brigades alapítójával, mert kifogásolja a szervezet túlzott militarista beállítottságát.
– Jól van – mondja neki William Smith 1906 júliusának egy napján – egyet értek azzal, hogy derűsebb, spontánabb és „fiatalosabb” fegyelmet kell alkalmazni a gyerekek között. De hogyan fogjunk hozzá a gyakorlatban? Miért nem ír erről egy cikket az újságjában, és miért nem fejti ki gondolatait?
Robert várakozó álláspontra helyezkedik, de már júliusban megjelentet egy cikket a The Boys Brigades Gazette-ben. Egyszerű szavakba önti azokat a gondolatokat, amelyek később a cserkészmozgalom alapját képezik.
„Mindenekelőtt állandóan szemünk előtt kell tartanunk a célt, amely minden nevelőnek a feladata: segíteni a gyermekeket abban, hogy kialakítsák jellemüket, fejleszteni szolgálatkészségüket mások iránt, hogy hasznos polgárokká váljanak.
Én a következő módszert ajánlom e cél eléréséhez: ki kell használni a gyerekek velük született kíváncsiságát és rászoktatni őket a földerítésre. A természet földerítésében megtapasztalják az élet és a küzdelem örömét; az emberek figyelmes vizsgálásában megérzik szükségességét, hogy segítsenek nekik.”

Hat sátor egy parányi szigeten

1907 –ben Robert találkozik egy emberrel, aki megváltoztatja egész életét. Arthur Pearsonnak hívják, könyv- és újságkiadással foglalkozik. A „kétmillió” neki is lelkiismereti problémát jelent. Ő vezeti rá Baden-Powellt a „cserkészmozgalom” útjára.
Egy napon így szól hozzá:
– Tábornok úr, önnek ragyogó ötletei vannak a fiatalokkal kapcsolatban. Szép dolgokat is írt róluk. De az ötletek és a szavak soha semmit nem oldottak meg. Tettekre van szükség.
– Ezt hogyan gondolja?
– Gyűjtse össze ezeket a gyerekeket, és próbálja megvalósítani az ötleteit. Ha szép eredményeket ér el, rendelkezésére bocsátom újságaimat, pénzemet, baráti kapcsolataimat. Majd mi szétkürtöljük és népszerűsítjük az ön eszméit és tetteit.
1907 júliusa. A három négyzetkilométeres Brownsea-szigeten, a Poole fehér parti sziklái között már ott állt az első cserkésztábor. Baden-Powell kölcsönkért a katonaságtól hat kerek, tágas és nehéz sátort, nagy mennyiségű kötelet, iránytűt, térképeket és egy hivatásos szakácsot. Tizenöt napra bezárkózott Wimbledon egyik kis szállójába, és jegyzeteket készített emlékeiről, valamint fölvázolta a gyermekekkel folytatandó beszélgetéseit. A jegyzetanyag olyannyira felduzzadt, hogy egész könyvre való lett belőle. Többek közt megtervezte az első cserkésztábor programját is.
Július 29-én húsz fiú érkezik a szigetre. Részben barátainak a fiai vagy pedig a Boys Brigades tagjai. Életkorúk 12 és 16 év között mozog, és különböző társadalmi osztályhoz tartoznak.
Baden-Powell kedves mosollyal fogadja őket. Fején ott van a kalap, amelyet Mafekingben viselt, és térdnadrágot hord. A sátrak mellett a fiúk négy csoportra oszlanak. Robert mindegyik csoportnak ad nevet: Farkasok, Bikák, Lazacok. Hollók. Hosszú színes szalagokat is ad nekik: a kék, a zöld, a sárga, és a piros lesz a megkülönböztető jelük. Körülállnak egy vitorlarudat, és fölvonják a tábori zászlót: azt a régi és kifakult lobogót, amely ott lengett mafeking falain. Robert fölbúgat egy óriási kuduszarvból készült tülköt, amelyet MaTabelában szerzett.
A zászló árnyékában Baden-Poell az első üdvözletet intézi hozzájuk. Kevés, világos, mélyreható szavak ezek: „Osztagaitok ettől a pillanattól kezdve hatalmukba veszik a tábort. Teljes bizalommal vagyok irántatok, mert számítok becsületetekre. Nem nekem kell engedelmeskednetek, hanem parancsnokaitoknak, akiket magatok választotok.

A tüzek és a versenypályák korszaka

A fiúk számára ezzel kezdetét vette egy gyorsan múló, de nagyon szép időszak. A kürt hangjára ébredtek, kiszaladtak a patakhoz, hogy felfrissüljenek, miközben a tojásrántotta étvágygerjesztő illata terjengett a levegőben. Reggeli után következett az erdő a maga kiaknázatlan szépségeivel: a madárfészkek, a hallgatag rovarok, az ágról ágra ugráló mókusok, a ritka füvek és az értékes virágok. Aztán a sziget öblei a kagylókkal, a közelben felbukkanó halak és az ágakból készült csapdák.
Baden-Powell tíz napon át tanítja őket a földerítésre, a nyom követésére, „nagy játékok” megszervezésére, azaz a versengésre különböző nemes sportágakban. Megmutatja, hogyan kell megkötni a titokzatos csomókat. Megtanulják a sátorverés, a tűzgyújtás és a szabadban való főzés fortélyait. Minden elsajátított „képességért” színes szalaggal jutalmazza őket, amelyeket ingujjukra tűznek.
Este, a vacsora után, amelyhez Baden-Powell megkövetel bizonyos eleganciát, tarka takaróba burkolózva lemennek a tengerpartra: ez a tábortűz felejthetetlen ideje. A láng az esti szellőben magasba emelkedik. Baden-Powell az élményeiről mesél. Utána énekelnek: azokat a dalokat fújják boldogan, amelyeket Robert a trópusi éjszakákból és az afrikai őserdőkből hozott magával. Nem maradhat ki közülük a négerek Igonyama éneke sem, amely zsoltárra emlékeztet.
A napot rövid imával fejezik be. Miközben a három raj a sátrába indul, a negyedik őrségre megy. Az éjszaka első felében ez az ő feladatuk lesz.
Augusztus 9. Baden-Powell ezt jegyzi föl naplójában: „Fölszedjük a sátrakat”. A húsz fiú útnak indul. Magukkal viszik a madártollgyűjteményeket, a kagylókat, a faleveleket, de ami a legfontosabb, a kitörölhetetlen emlékeket és magukkal viszik a vágyat, hogy újra részesüljenek ilyen élményekben.
Baden-Powell haladéktalanul visszatér a wimbledoni kis szállóba, hogy rendezze jegyzeteit. Ekkor merül fel benne, hogy a fiúknak egyenruhára van szükségük. És le is rajzolja: rövidnadrág, hogy ki ne szakadjon a térden; terepszínű bő ujjú vászoning, hogy könnyen el lehessen benne rejtőzködni; nyakban viselhető kendő, amely nagyon jól hasznosítható előre nem látott helyzetben; széles karimájú kalap, éppen olyan, mint amilyent ő viselt Mafekingben.
Egyszerű esküszöveget is összeállított, s belefoglalta a cserkészfiú feladatait: „Becsületszavamra ígérem, hogy teljesítem kötelességemet Isten és haza iránt, hogy mindent megteszek mások megsegítésére, ha kell még áldozatok árán is”.
Újra beleolvas jegyzeteibe, és új gondolatokat jegyez föl. Úgy látja könyv alakban is megjelenthetők. Címet is ad a jegyzetanyagnak: Cserkészet fiúk számára. Átnyújtja Pearsonnak és néhány barátjának, hogy olvassák el.

A leszerelés

Pearson lelkesedik:
– Minél előbb ki kell nyomtatnunk és terjesztenünk az egész országban. Az újságom a rendelkezésére áll: megjelentetjük a brownsea-i tábori naplót, utána pedig folytatásokban a könyvet. A Young Men’s Christian Association országszerte megszervezné az előadásokat. Sok munkája lesz az elkövetkező hónapokban. Nem gondolt véletlenül arra, hogy leszerel?
Baden-Powell már egy ideje foglalkozott ezzel a gondolattal. Még csak 50 éves volt, még emelkedhetett a ranglétrán, de nem vonzotta a tábornoki élet. Egész lénye tiltakozott az ellen, hogy papírok és pecsétek közé temetkezzen egy irodában. „Az ezredben szerettem tisztnek lenni, mert kapcsolatom volt az emberekkel. Én nem arra születtem, hogy tábornok legyek.” Aztán meg itt voltak ezek a fiúk is. Az új hivatás teljesen betöltötte életét.
Egy személyes beszélgetésben magától a királytól, VII Edwardtól kér tanácsot. Utána pedig „édesanyja bátorítására, sok ima után, amelyben arra kérte Istent, hogy nyilvánítsa ki akaratát – számolt be róla Baden-Powell asszony – még abban az évben otthagyta a katonaságot.”
A brownsea-i élményekről szóló beszámolót, amely Pearson újságjában látott napvilágot, felkeltette a felnőttek és a gyerekek érdeklődését. Tömegek jelentek meg a YMCA által szervezett előadásokon. Baden-Powell egyszerű szavakkal mesélte el, mi mindennel foglalkoztak a szigeten, mi az ő véleménye, és hogyan kellene „ízt és értelmet adni a gyerekek életének”. Nem hivatásos szónokok módjára beszélt. Részleteket, jeleneteket, emlékeket, gyakorlati tanácsokat, ötleteket sorakoztatott fel.
„A természet kell hogy legyen a gyermek nagyanyja” – mondogatta. Az erdők kutatása, a hegyek megmászása, a folyókkal való birkózás az élet nagy és gyönyörű iskolája, amit sok gyerek nem is ismer. „A fizikai tevékenység semmi esetre sem lehet csak élvezet: rászoktat az áldozatra, rászoktat a nemeslelkűségre, kifejleszti a segítőkészséget, fölfedezteti az együttlét, a barátság, fontosságára. Alázatossá és erőssé, nemes lelkűvé és bőkezűvé tesz.”
„A természet fölfedezésében a gyermek kifejleszti megfigyelő és következtető képességét.” A látás, a szaglás a tapintás fejlettebbé válik, és a gyermek sokkal könnyebben és alaposabban szemügyre veszi az apróságokat is. Ahhoz, hogy nyomokból és a részletekből, a legkisebb apróságból következtessen a helyzetre, működésbe kell hogy hozza az értelmét, képzelőerejét, ráérző és emlékezőképességét. Egy madár váratlan fölrepüléséből következtet valaki jelenlétére. Egy letört ág alapján megállapítja, milyen irányba halad egy őrs.
„A fiúk nevelésének a legjobb eszköze a játék – írja. – A játék a szabadban, a kalandos játék a természetben.” Baden-Powell egész csomó játékot talál ki, amelyeket az életből másol át: megfigyelés, kémkedés, csapdák és rejtekhelyek állítása, és ezek kikerülésének módja.
A nevelés többi fontos eleme kell hogy legyen a vetélkedés, a győzelemre törekvés, a küzdelem, elsősorban a gyermek saját lustasága, gyávasága és fáradtsága ellen.
A társadalomalkotó ösztön az őrsben jut kifejezésre, amelynek élén parancsnok áll. Baden-Powell korlátlan bizalmat tanúsít ezekkel a „kis főnökökkel” szemben. Egy felnőtt felügyelete alatt állnak, de anélkül, hogy az teherként nehezedne rájuk. Az őrsnek egy kis önálló világnak kell lennie a saját hagyományaival, jelképeivel, munkájával: a társadalomnak kicsiben.

A cserkésztörvény

A legnagyobb követelményeket támasztó helyzetekben a gyermekek becsületére kell alapozni. A gyermek már kezdetben szavát adja, hogy cserkészhez méltóan fog viselkedni, és becsülete lesz a garancia, hogy megtartja a törvényt, még ha az sokat követel is tőle.
Ezt a törvényt Baden-Powell (modern Mózes gyanánt) tíz parancs foglalta össze. A parancsokat minden nemzet a maga sajátosságaihoz igazította. Íme a magyar cserkésztörvény:

A cserkész egyenes lelkű és feltétlen igazat mond.
A cserkész híven teljesíti kötelességeit.
A cserkész, ahol tud, segít.
A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.
A cserkész másokhoz gyengéd; magával szemben szigorú.
A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket.
A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készséggel engedelmeskedik.
A cserkész vidám és meggondolt.
A cserkész takarékos.

10. A cserkész testben és lélekben tiszta.
„Rendkívül fontos – mondja még Baden-Powell -, hogy a fíúk mindennap tegyenek valami jót valakinek. A jótett lehet a legjelentéktelenebb apróság is (átengedni valakinek az ülőhelyet, aprópénzt bedobni a szegények perselyébe, fölvenni a banánhéjat a járdáról), de a cserkésznek kitartóan cselekednie kell a jót, hogy megszabaduljon az önzéstől.”
„A cserkésznevelésben – hangsúlyozza Baden-Powell – Istennek is jelen kell lennie. Annak az Istennek, akinek nincs fegyvere, hogy könyörtelenül megbüntessen bennünket, hanem aki mosolyog ránk és bátorít bennünket, hogy remekműve, a természet által emberekké legyünk.” „Egyetlen ember sem lehet igazán jó, ha nem hisz Istenben, és nem engedelmeskedik parancsolatainak. A vallás nagyon egyszerű dolog: az első, hogy szeressük és szolgáljuk Istent, a másik, hogy szeressük és szolgáljuk felebarátainkat.”

Egy könyv, amely fölvillanyozta a fiúkat

1908 márciusától kezdve hat folytatásban jelenik meg a Scouting for boys című cikksorozat. A sikere olyan elsöprő, hogy májusban már könyv formájában hagyja el a nyomdát.
Sok nevelő kiábrándul. A Scouting for boys eltér minden eddigi nevelői kézikönyvtől. Nem tanulmány (mint ahogyan Baden-Powell előadásai sem voltak azok), hanem jelenetek, emlékek, gyakorlati tanácsok, javaslatok sorozata, amely 26 egységet („beszélgetést”) alkot. A felnőtteknek szól, de a fiatalok is olvashatják.
És éppen a fiúk viszik sikerre a könyvet. Egy év leforgása alatt 110 000 példányban kel el. „A fiúk falják – írja R. Bastin. – Ezeknek az önálló anekdotáknak a gyűjteménye a gyűjteménye lehetővé teszi a fiúknak, hogy cserkészek legyenek. Egy tanító összefoglalásában, számukra is hozzáférhető stílusban kapnak gyakorlati utasításokat arra, hogyan szervezzenek tábort, hogyan gyújtsanak tábortüzet, és milyem kalandokat vigyenek végbe. Kézikönyv ez, amely megmutatja, hogyan kerülje ki a cserkész az erdő veszélyeit, hogyan éljen primitív (természetes) életet, amelynek a vágya mindig ott rejlik az emberi lény mélyén. Bölcs szabályokat talál ahhoz, hogyan váljon naggyá. Kemény szabályok ezek, mert Baden-Powelléknél a játék nem könnyed szórakozás, hanem teljes érdeklődést, részvételt igénylő foglalatosság.”
1908 nyarán és őszén az angolok arra lesznek figyelmesek, hogy a szigetország minden sarkán cserkésztáborok nőnek ki a földből. A mozgalom úgy terjed, mint a megfékezhetetlen erdőtűz. A fiúk katonának öltöznek és „Mafekingi felderítőknek” kiáltják ki magukat. Vezetőikkel, akiket ők maguk választanak meg, együtt olvassák a Scouting for boys-ot, és az erdőkbe mennek, hogy sátrat verjenek, birtokukba veszik a mezőket, „nagy játékokat” szerveznek, figyelmesen tanulmányozzák (indián módra surranva) az állatokat és a madarakat.
Így minden képzeletet felülmúló sebességgel kialakul a cserkészmozgalom. A fiúk tömege megtalálta Baden-Powellben a saját vezérét. Most már csak „BP”-nek szólítják. BP az, aki megízleltette velük az életet, és értelmet adott nekik.
1908 júliusában megtartják a cserkészvezetők első találkozóját. Időközben a Scouting for boys-ot több nyelvre is lefordítják. 1908-ban már Argentínában és Chilében is feltűnnek a cserkészek.
Magyarországon 1910-ben a Református Ifjúsági Egyesület keretében jön létre az első cserkészcsapat.
Amerika egy angol cserkész jócselekedetének köszönhetően ismerte meg a cserkészetet. Egy amerikai férfi Londonban nehéz poggyászt vonszolva szálláshelyére igyekezett. Egy 15 éves fiú látva kínlódását, megragadta a poggyászt, és elvitte a szállodába. Az amerikai a pénztárcája után nyúlt, hogy borravalót adjon a fiúnak, mire az visszautasította: „Cserkész vagyok, és így tettem eleget jócselekedetbeli kötelességemnek.”
E cselekedettől meghatva az amerikai információkat kezdett gyűjteni a cserkészekről. Megvette a Scouting for boys-ot, és miután visszatért Amerikában, azon fáradozott, hogy az Egyesült Államok területén is elterjedjen a cserkészmozgalom. Alig egy évvel később az amerikai elnök, Roosevelt a következő sorokat idézte Baden-Powellhez: „A legnagyobb rokonszenvvel támogatom az Ön könyvében ismertettet módszereket és célokat. A benne található feladatok alkalmazhatók és szükségesek a fiatal amerikaiak számára is.”

Világ körüli utazás

1908-tól kezdve Baden-Powell életét áthatja a cserkészet. Minden évben új cserkésztáborokat alapít (nagyon érdekes Merkúr bárkán szervezett 20 napos cserkésztábor). Ő cserkészek főutazója. Meghívást kap a világ minden tájára, hogy előadásokat tartson, és felügyelje az őrsöket. Ő pedig vidáman, lelkesedve megy: „Nagyon szép megosztani az egész világ fiúival az élet örömét” – mondja.
Lehetetlenség lépésről lépésre követni harminc évig tartó világ körüli útján. Csak a legfőbb mozzanatokra hívjuk föl a figyelmet.
1909. A londoni Crystal Palace-ban tartják meg a cserkészek első nagy összejövetelét: tizenegyezer fiú van jelen. Menetbe vonulnak végig London utcáin, kalappal a fejükön és zászlóval a kezükben. A meglepetés a felvonulás végén következik: a fiúkat a lányok osztagai követik, a cserkészek testvérei, unokatestvérei, barátnői. Baden-Powellnek a szó szoros értelmében tátva marad a szája. Arra nem is gondolt, hogy a lányok is szeretnének részt venni a fölvonulásban, mert a korabeli felfogás szerint az „erdei játékok” nem nekik valók. A londoni lányok azonban másként vélekedtek: egy év leforgása alatt nyolcezren iratkoztak föl a cserkészek listájára a „főparancsnokságon”, és követelték, hogy számunkra is jelentessenek meg egy Scouting for boys-hoz hasonló szabálygyűjteményt.
1912. Az Egyesült Államok, Japán és Kína cserkészei hívják meg Baden-Powellt. Londonban az Arcadius hajóra száll, hogy beutazza a világot. „Díszőrség” kíséri ki rövidnadrágban és sárga ingben, hurrázás közben botjaikkal és kalapjaikkal intenek neki búcsút a cserkészek.
Egy ifjú hölgy kíváncsi szemekkel nézi a tömeget. A neve Olave Soames. Robert, amikor fölfedezi érdeklődését, odalép hozzá, bemutatkozik, és a hölgy meglepetésére így szól hozzá:
– Kisasszony, két évvel ezelőtt ön a londoni Knightsgridge kaszárnya mellett haladt el egy fehérbarnás spánielt vezetve. Attól a naptól kezdve szerettem volna önnel beszélni.
Barátokká válnak. Néhány hónappal később Baden-Powell arról értesíti barátait, hogy feleségül veszi Olave Soames kisasszonyt egy zártkörű ünnepség keretében.
A házasságkötésnél jelen van Louis Botha, Dél-Afrika miniszterelnöke, aki a dél-afrikai háborúkban a boérok tábornoka volt. A pohárköszöntő pillanatában fölemeli a pezsgővel teli kelyhet, és a mennyasszony felé fordul:
– Annak az egészségére, akinek sikerült elrabolnia azt az embert, akit nekünk nem sikerült elfognunk.
Boldog házasság volt ez annak ellenére, hogy a házastársak között 30 év korkülönbség volt. Három gyermekük született: Peter, Heather és Betty. Olave hűséges munkatársává lett Robertnek a cserkészmozgalomban, különösen a szervezőmunkából vette ki a részét.
1913. A 8-12 éves gyerekek is be akarnak kapcsolódni a cserkészmozgalomban. Belőlük lesznek a farkaskölykök. Ennek a mozgalomnak a nevét és szellemiségét Baden-Powell Kiplingnek A dzsungel könyve c. művéből meríti. Azt akarja, hogy a gyerekek megéljék annak a kisfiúnak csodálatos történetét, aki elveszik az őserdőben, egy farkas táplálja, az állatok befogadják maguk közé, és így a gyermek fölfedezi a természet csodálatos szépségeit és nevelő erejét.

Háború Európa fölött

Ugyanabban az évben egy magas rangú tiszt egy angol napilap hasábjain pacifizmussal vádolja meg a cserkészmozgalmat.
Baden-Powell válaszcikkében ezt írja: „Minden elismerésem azé a tiszté, aki ezzel vádol bennünket… Igaza van. Arra buzdítjuk a fiatalokat, hogy békét teremtsenek az egyének és a nemzetek között.”

Azért, hogy az ember nem ismeri fel és nem érti meg Istent, még nincs joga arra következtetni, hogy Isten tehát nincs. A logikus következtetés csak az, hogy még nem képes Istent megérteni és felfogni.
L. Tolstoj

A vádnak megvan az oka is: 1913-ban már érződik a levegőben a vihar, amely lesújt Európára: az első világháború veszélye. A fiatalokban nem békeszerető gondolatokat ébresztenek, hanem háborúra uszítják őket. Németország az egész világ ura akar lenni; Anglia, amely már uralkodik a világ fölött, meg akarja akadályozni a németeket ebben a törekvésükben. Az európai nemzetek Franciaországtól Oroszországig fegyverkezési versenyben kezdenek. A hajógyárakban óriási hadihajókat építenek. A határok mentén ágyúk tömkelegét sorakoztatják föl. Baden-Powell megjegyzi: „Ha kitör, akkor ez a háború szörnyű lesz. A gyarmati háború ehhez képest gyerekjáték. Ott az embergyilkosság véletlen volt, itt a gyilkosság tudományos és magától értetődő lesz.”
1914. július 28.: Szerbia határán ágyú dörren
Augusztus 1. : a német csapatok átlépik az orosz határt.
Augusztus 4. : Franciaország és Anglia belép a háborúba.
Európában föllángol a háború tüze. Fiatalok millió húzódnak lövészárkokba.
A francia síkságot négy éven át holttestek és vértócsák borítják. 1915. május 24-én Olaszországra is rázúdul a háború vihara.

1917. Miközben a francia fronton a katonák megtagadják az engedelmességet, Oroszországban Lenin vezetésével kitör a kommunista forradalom.
Baden-Powell ez idő tájt így fogalmaz: „A nemezetek, miután megcsömörlöttek ebben a háborúban, a béke eszközeit keresik… Nekünk arra kell törekednünk, hogy az egész világ felnövő ifjúsága a cserkészet révén megtapasztalja a testvériséget. Barátság fűzi majd össze őket, amely megoldást talál a nemzetközi feszültségek békés rendezésére… Ha a világ jövendőbeli polgárai egymás mellett élnek egy cserkésztáborban, képessé válnak arra, hogy baráti szerződésekkel oldják fel az ellentéteket. A béke, nem pedig a háború útján fognak járni.”
Attól a pillanattól fogva Baden-Powellnek a sajátságos küldetése a béke védelmezése lesz a cserkészmozgalom segítségével.

Jamboree, a törzsek találkozása

1919 húsvétja. A Chindford közeli Gilwell parkjában Robert megtartja az első tanfolyamot a cserkészvezetők számára. Zseniális ötlete támad: a cserkészvezetőket – akárcsak a gyerekeket, őrsökbe osztja, és különféle feladatokat ruház rájuk. A vezetők a Roberttal és legközelebbi munkatársaival való együttélés során specializálják magukat.
Boden-Powell már évek óta gondot visel azokra a 16-17 éves fiatalokra, akik kinőnek a cserkészmozgalomból. A földerítés már nem érdekli őket, de sokan szeretnék még folytatni a cserkész életmódot, azaz férfiasan szembenézni az élettel. Robert 1922-ben adja közre a Rovering to succes c. könyvét, amelyben a roverek, a cserkészség családjának harmadik ágazata: az öregcserkészek szervezkedésének irányelveit fogalmazza meg. Az öregcserkészek fő feladata a szolgálat, a cserkészmozgalom és a közösség szolgálata. „Mindennemű szolgálat a cserkészség szellemében – írja. – Az eskü a garancia arra, hogy teljesítjük kötelességünk Isten iránt.”
A cserkészmozgalom felépítése ekkor válik teljessé: farkaskölykök (8-11 év), cserkészek (11-16 év), roversek (öregcserkészek) alkotják, és a megfelelő leányágazatok egészítik ki.
1920. Húsz nemzetből hatezer cserkész gyűlik össze Londonban. Ez az első Nemzetközi Jamboree. A kifejezést Baden-Powell választotta. Az amerikai indiánok nyelvében ez a szó a „törzsek Tanácsát” jelenti. A békeálmok idejének első világtalálkozója ezt a gondolatot tükrözi: minden nép találkozása szívélyes barátságban. Egyes fiúk arckifejezései őt azokra a népekre emlékezteti, amelyek között harcolnia kellett. Az ő fiaik ma hozzá jönnek, hogy megtanulják a béke építését.
Az első Jamboree utolsó estéjén Baden-Powellt kikiáltják a „világ főcserkészévé”.
Az első Nemzetközi Jamboreet újabbak követték: 1924 Dániában, 1929-ben Angliában, 1933-ban Magyarországon, 1937 Hollandiában. Robert mindig mosolygós arccal jelent meg ezeken az összejöveteleken, habár arcán már látszottak az idő barázdái. Ő volt a központ, őt éltették a fiúk.
Hollandiában a 28.000 összegyűltnek ezt mondta: „Eljött az ideje, hogy elbúcsúzzam tőletek. Kívánom, hogy boldogan éljetek. Én már életem nyolcvanegyedik évét taposom, és közeledik életem vége…. Gondoljatok arra a sok barátotokra, akinek baráti kezet nyújtottatok, és terjesszétek Isten békéjének az országát az emberek között.”

Halál a Kenya-hegy lábánál

1938 októbere. Baden-Powell irányában utazik. Váratlanul ellankad ereje. Egy kenyai kikötőben partra teszik. Már néhány éve abban az országban, a Kenya hegy lábánál lakik Peter nevű fia.
Utolsó néhány hónapjában Baden-Powell a dús őserdő illatát és a tiszta levegőt lélegzi be. Ott hallja meg 1939-ben rádión keresztül, hogy kitört a második világháború. Cserkészeinek, akiket együtt látott a Jamboreekon, újra megparancsolták, hogy fegyvert ragadjanak, és kölcsönösen gyilkolják le egymást.
1941-ben hal meg, 84. életévének előestéjén. Utolsó üzenete, amelyet Afrikából intézett a cserkészekhez, a reményt sugallja:

„Boldog életet éltem, és azt kívánom, hogy a ti életetek is ilyen boldog legyen. Törekedjetek arra, hogy a világot jobb állapotban hagyjátok el, mint amilyenben találtátok. Amikor pedig eljön az órátok, nyugodtan meghallhattok abban a tudatban, hogy a tőletek telhető legjobbat tettétek.”